A magyar közélet a választások után depresszióba és kilátástalanságba merült, az ellenzék falatnyi darabjaira omlott szét, míg a kormánypárt sorra kéri a kávékat tej nélkül, két cukorral. A szürkeségből egy „üde színfolt”, a Sétáló Budapest programja rí ki, ami egyik embernek fekete, másnak fehér, valójában meg zöld.
Puzsér Róbert október 10-én jelentette be – szinte egyből Tarlós István rajthoz állása után -, hogy megméretteti magát a főpolgármesteri választáson, nem több, mint egyetlen programponttal: meg szeretné valósítani a Sétáló Budapest vízióját. A kritikusok nagyrésze pesszimistán állt a porondon frissnek mondható kezdeményezésnek, az érvek közül válogatva szóba jöhetnek azon klasszikusok, mint: kritikusként semmi köze a városvezetéshez, egy pontban nem lehet koncentrálni a főváros vezetési stratégiáját, valamint a főpolgármesternek napjainkban nem valószínű, hogy van akkora jogköre, amivel 5 év alatt végig vihet egy, a Sétálóhoz hasonló nagyságrendű tervet.
Az érvek bizonyos részét ideiglenesen felülírja az, hogy a program kidolgozását a sétafikálók májusra tűzték ki, konkrétumok nélkül pedig korai még bármibe is mélyebben belemenni. Az irány adott, addig meg a budapestiek eljátszadozhatnak a gondolattal, hogy ingatag fák vagy stabil vasbeton.
Amiről viszont már októberben is érdemes volt beszélni, az Robi szerepe a politikai palettán. Az első kortynál az emberek megdöbbentek, hátra hőköltek, sokak még fel is röhögtek kínjukban. De ez a kút olyan, hogy minél többet merítünk belőle, annál jobban hidratál. Minél több csepp zuhan le a torkunkon, annál jobban esik az első korty a következő pohárból. Mégpedig azért, mert nem egy újabb megélhetési politikus hazudja azt, hogy leváltja a megélhetési politikusokat, hanem egy civil polgár, akinek eszében sincs politikusnak lenni. Eszében sincs azt mondani, amit a budapestiek hallani akarnak, nem akar semmilyen módon pártok csicskása, alattvalója lenni és ami a legfontosabb: nem akar minden áron nyerni.
Mindez az ellenzéki sajtóban tett hadjáratait látva a legszembetűnőbb. Látni a műsorvezetők arcán, hogy ilyen válaszok lehetőségeiről nekik soha a büdös életben nem szólt senki, erre nem voltak felkészülve. Valójában az tárul a szemünk elé, hogy melyik párt mire hajt jobban: nagy zsugákra és csinos mandátumokra vagy a változásra. Sajnálatos módon az ellenzéki pártok nagyrésze minden belső egyeztetés nélkül (mondjuk ez nem volt kérdéses amúgy sem) elkezdte lealacsonyító, személyeskedő módon eltüntetni a valódi alternatíva csíráját.
Láthattuk azt, ahogy a balliberális sajtó elkezdett a szalagcímekkel és az ehhez fűzött kifejezetten előnytelen képekkel manipulálni Puzsér személye ellen, hiszen milyen az, hogy valaki nem nyal alá az álellenzéki, posztkomcsik picsájának és nem játszik összefogósdit (ami egy hatalmas kamu, akár csak az előválasztás.) Áprilisban tisztán elénk tárták a valós képet: 27/3. Ez volt az az arány, amit a visszaléptetések témájában a nagyellenzéki MSZP és a gyurcsány-szekta DK ajánlott az LMP-nek. Igazság szerint jól jellemzi az ellenzékiek között megbújó ellenzékieket is. A balliberális újságírók reakciója evidens: nem a vörös fideszt támadta, hiszen ők csak így gondolták logikusnak meg satöbbi, de nyilván a Jobbik, ami egyértelműen kijelentette, hogy 20. századi pártokkal nem ül le tárgyalni (nagyon helyesen), nem került a képbe, hiszen „nem valószínű, hogy a baloldali szavazók letennék a voksukat egy jobboldali pártra.” Pedig utólag kiderült, hogy de.
Az összefogás úgy lett eladva, mint az egyetlen megoldás ahhoz, hogy leváltsuk a NER-t. Mindeközben a legjobb módszer arra, hogy kiszorítsák a kisebb pártokat, bekebelezzék őket, majd amikor „sajnálatos módon” nem jön be a nagy egymásba borulás, megy minden tovább, mintha mi se.
Levonva mindebből a tanulságot, a Sétáló Budapest programja a maga zöld és nyugatfelé húzó víziójával egy politikai iránytűként is felfogható. Amelyik párt vagy közösség megfontolja a program támogatását, döntésétől függetlenül a változás és a politikai garnitúra lecserélésének oldalán áll. Aki zsigerből elutasítja és ropogós csontjainak elvesztését látja benne, az nagy valószínűséggel a rendszer nem nyilvános haszonélvezője. Aki pedig Robi személyét látja legrosszabb rémálmaiban és minden megszólalása után összeszorul a gyomra, annak íme egy gyomorforgató párhuzam: Puzsér Róbert a magyar politikai élet Mózese, aki kettéválasztja a posztkomcsi, posztkádárista utódpártok világát és a 21. századi haladni akarók szűk, elnyomott körét.
