Felkeléstől lefekvésig talán már elvesztettük azon kellemes óráinkat, mikor nem jött szembe velünk egy képernyő, egy kütyü vagy egy túlfunkcionált okosóra. A játék- és eszközfüggőség tényszerűségét és problematikáit vázolni nem csak aktuális, de szükséges, elengedhetetlen lépés ahhoz, hogy kialakulhasson ezen eszközök egészséges fogyasztási kultúrája.

Számos dohányos ismerősömtől hallottam már az addikció kialakulásának menetét. Először meglátod másnál, imponál, megkínál és nem is rossz. A holtpontot általában az jelenti, mikor először veszel magadnak egy dobozzal nem titkolt célból és máris ötször olyan nehéz behúzni a kéziféket, mint azelőtt. Aztán szívsz. Mivel egyre jobban élvezed, egyre sűrűbben szívod így fel sem tűnik egy idő után, hogy már megint a szádban van a vége. És itt kezdődnek a gondok.

A függőség démonjai mindig akkor a legerősebbek, mikor áldozatuknak nincs különösebb elfoglaltsága, nincs lekötve a figyelme. Ez kezdetben egy tíz perces várakozás a peronon, egy hullafáradt séta a munkahelyre vagy bármi, ami minimum tíz percig passzívan tart. Végül jön a végső fázis, a „zsebégetés”.

Ugyanez a folyamat észrevehető a mobilkészülékeknél is. Az okostelefonok minden pillanatban egy exkluzív, visszautasíthatatlan ajánlattal állnak elő, amiről lemaradhatsz, ha nem veszed ki a batyudból, eszközei a közösségi média és a chat-felületek. De valóban lemaradnánk valamiről ilyen esetben? Javarészt egyáltalán nem.

Amíg az alkoholnak, a marihuánának és a dohányzásnak már léteznek kulturált fogyasztási módjai, addig a készülékek és a határtalan információáramlás úgy fertőzi meg a fiatal generációkat, ahogy kacsa eszi azt a bizonyos nokedlit. Míg a gyerekek tudtukon kívül belemennek az alkuba, addig a szüleik vállrándítva hagyják és kiszolgálják azt. Amelyik felnőtt pedig nem ért egyet ezzel, azt rákényszeríti a félelem, hogy az utódja diszkriminációnak lesz kitéve azért, mert nem játszhat azzal, amit „mindenki tol”.

Tulajdonképpen, amiről beszélünk, az asszisztálás a kiskorúak által fogyasztott addiktív szerekhez, ámbár az is igaz, hogy ez komplikáltabb téma, mint a dohányzás. Az ördög a részletekben tündököl, így itt is: az okoseszközökben az a legveszélyesebb, hogy a végletekig multifunkcionálisak. „Lopd el a mobilját, ismerd meg az embert” szólhat majd egyszer a mondás, ami jobban nem is reflektálhatná a viszonyunkat az eszközeinkkel. Adja magát a kérdés, hogy mit hogyan pótoljunk és egyáltalán kell-e. Pont erre volna jó, ha kialakulna egy minta, ami a helyes használatra összpontosítana.

Kering a közbeszédben egy olyan szókapcsolat, hogy kulturált alkoholfogyasztás. Ez a minőségi, visszafogott, kedvfokozóként felhasznált alkoholfogyasztást takarja, ami minden bizonnyal műveltségi körökben alakult ki. Az ettől minimálisan eltérő, de ritka fogyasztói kultúrát sem nevezhetjük alkoholizmusnak, hiszen mint tudjuk, a függőség a rendszerességen alapul. Ezt a struktúrát alkalmazva láthatjuk azt, hogy a készülékhasználaton belül generációs jellemzővé nővi ki magát a függőség és az alkalmi „erezd el a hajam” is. Ebből kifolyólag egy beteg társadalmat nevelünk óráról órára, napról napra, de hol lesz a vége?

Mivel nem szeretném a nyakamba kapni a „nem panaszkodni kéne, hanem ötleteket adni” roppant elmés szólásmondást, így saccperkábé javaslok valamit:

1. A telefon napközben maradjon a táskában és csak telefonálás esetén legyen elővéve, más funkciója utazás és egyéb várakozások közben felesleges és férfiaknál kifejezetten rákkeltő is lehet zsebben tárolva, esetleg zenehallgatásra ha nincs más, még jó lehet.
2. 16 éves kor alatti használatának maximalizálása a napi 1-2 óra játékidőben, iskolákban kötelező betiltása.
3. A közösségi média és chat-felületek kerülése.
4. Egynapi látogatható oldalak számának maximalizálása.
5. Otthon az okoskészülékek egy kijelölt helyen való tárolása.