Az idő múlásával egyenes arányban kéne rájönnie a publikumnak, hogy amit a kereskedelmi csatornákon „tehetségkutatás” címszó alatt látnak, az nem elég, hogy alpári, de semmi szórakoztató nincs benne, pláne nem tehetség. És mégis. – Véleménycikk.
Az X-faktor nevezetű „tehetségkutató” műsorban évről évre mélyrepülés jellemzi a színvonalat, ami egyre több ponton megjelenik, szemet is szúr. Eleinte még egy hírértékkel bíró pénzforgató gépezetről beszélhettünk, hiszen voltak olyan tehetségek, akikért kár lett volna nem kifosztani a népet néhány értelmetlen SMS-el, mint Wolf Kati, Takács Nikolas vagy Oláh Gergő, de azóta fogyatkozóban vannak az egyéniségek, nem lehet őket csak úgy leemelni a polcról, ahogy azt a logika mondatja velem. Pontosabban egyéniségek vannak, csak tehetségek nincsenek. A legnagyobb hiba ott rejlik a nagy kutakodásban, hogy minden évben nem lehet annyi ambiciózus, kezdő előadót kiszipolyozni egy 10 millió fős országból, mint mondjuk Németországban.
A másik sötétlő kénfolt nem más, mint a mentorok felhozatala. Kik ezek az emberek és mi a túrót keresnek azokban a székekben? – kérdezhetnénk naivan, ha nem tudnánk, kik kezdték azokban a székekben és mi volt ezeknek a „mentoroknak” az evolúciója, szigorúan monoton csökkenő értéke. Igaz, már 2010-ben is csak kivénhedt csótányok és marketingesek ültek a székekben, de volt ott egy teljesen hiteles Keresztes Ildikó, egy Malek Miklós és az a csótány se volt senki tíz éve, sőt, talán még most se. Jelenleg úgy kell a rendezőknek vadászniuk valakire, hogy „sok pénz, nem kell csinálni saját kútfőből semmit, lécci vállald már eeeel” vagy valami hasonló. Ez azt eredményezi, hogy a székekben ülő zafírbábuk esetenként nem értik, hogy miért fizetik őket, mi a munkájuk vagy mi az, ami egy ilyen feladatnál erkölcsös – hiszen még ők is gyerekek ott fent a fejecskéjükben.
Ebből adódóan jönnek ki a hibák a fogaskerekek között, ami egy autóval ellentétben nem fogható a műsor korára. Olyan hibák, mint például mikor Giginek a saját mentoráltjának produkciója sem nyerte el a tetszését, miközben mentorként az ő felelőssége volna az, hogy amit a helyéről hall és lát, az rendben legyen, de úgy látszik, nem mondta meg neki senki. Így ezzel a húzásával a tulajdon munkáját és tehetséggondozási adottságait szintén sikerült értékelnie, bár valószínűleg nem szándékosan.
Még említhetnénk azt a momentumot is az idei adásból, mikor egy, a zsűrik által már jólismert előadó jött őket egy kis kritikával illetni és bemutatni, mit hozott az egy év töretlen munkájának gyümölcse, mire az erkölcskirály zsűritagok MEG SEM HALLGATTÁK a jelentkezőt, holott ezért kapnak annyi zsét, amivel ilyen csúcsszupi bajszot vágatnak akár még a Giginek is.
De a legmegbotránkoztatóbb mégsem ez volt, hanem ByeAlex, a nemzet legfrissebb kulturális tömeggyilkosának tevékenysége, ami nyílt sebként tátong a könnyűzene világában és már a közéletben is. Laikusként is látható jelek vannak arra, hogy ez a pali ért a zenéhez. A „Kedvesem” című száma az egyszerű, de nagyszerű szabályrendszere alatt rózsakertté nyílt, de a virágok elhervadtak, az ember meg pénzből él. Az Eurovízió után elindulni a bandájával egy tehetségkutatón, aztán zsűrizni egy még nagyobb tehetségkutatón több, mint gerinctelen, de most vegyük csak az X-faktorban végzett munkáját.
Eleinte én is azt éreztem, hogy legalább valaki ért valamihez négyük közül, mindegy az, hogy mihez. Mikor kioktatott egy „őstrappert”, hogy amit előadott, sub-bass híján nem trap, kellemes pillanat volt a másik több százezer kínos, szekunder szégyenérzetet kiváltó pillanat mellett. Aztán jött az élő show, ugyanis itt vált igazán egyértelművé, miért is fogadta el ezt az állást ByeAlex. Nem azért, mint Puskás Peti, aki az önmarketingja és a szerény segítőkéssége, nem azért, mint Gáspár Laci, aki a behalt karrierjét próbálja szívvel lélekkel visszarepíteni a csúcsra és nem is azért, mint Gigi, aki bár teljesen alkalmatlan és zéró a szakértelme, ő se tudja miért van ott, hanem teljesen másért. Ő tudja azt, hogy mit kéne csinálnia, tudja, hogy a karrierje a többiekét jócskán veri, de mégsem azt teszi, amit tennie kéne: ahelyett, hogy a versenyzők nyíladozó identitását segítené formálni, bekebelezi, a saját képére formálja és kihasználja őket, producereset játszik velük.
Remek példa erre az USNK, akik bár első hallásra is tudni véltük; előnyüket képezi az, hogy angolul makognak (rap egy énekversenyben, mi a tököm?) és saját szerzeményekkel torpedóznak, így ki is emelkednek a mezőnyből. Aztán jött az a kisujj, az a majom és mind megette, volt-nincs USNK, egy átlagos fos-trash-t toló kétszemélyes kínzógép jött létre, ami pörgeti a zsozsót és teljesen hiteltelen. Talán az is a műsort minősíti, hogy végül ők mentek haza győztesként, bár szerintem a hangok sokszor el voltak csúszva, néha félre-félre kalimpáltak a dobverővel és a végére még nem is néztek ki olyan hülyén, mint az igazi világsztárok.
