2019. október 13-án lezajlottak az önkormányzati választások, Budapest pedig úgy döntött, Karácsony Gergelyt választja a következő 5 éves ciklusra főpolgármesternek. Viszont legalább ilyen érdekes az, ami 2018. október 10-én, Tarlós István indulásának napján történt; Puzsér Róbert bejelentette vízióját, a Sétáló Budapest programját. Ennek a kezdeményezésnek az elmúlt egy évét vizsgáljuk át. Van miről beszélnünk.

Tarlós István 2018 október 10-én bejelentette, hogy harmadszorra is elindul a főpolgármesteri posztért, ezzel együtt belengette a Budapesti Fejlesztési Tanácsot, amelynek a társelnöke lett volna – Orbán Viktorral egyetemben. A hírre már aznap reagált Karácsony Gergely és Puzsér Róbert is, előbbi először feltételhez kötötte indulását: baloldali előválasztást követelt. Ugyanaznap este, elsőként Puzsér jelentette be indulását, majd később a Magyar Liberálisok Pártja jelölte Sermer Ádámot ugyanerre a posztra.

De mi is volt ez? Mit adott nekünk, mi a tanulság és mi maradt kérdőjelben? Végig vesszük.

Pozitív lépések

A nulladik lépés, ami a legjobban elkülönítette a Sétálót a többi vetélytárstól, az a hitelesség. Kezdve a micro-adományokból megéléstől az öt éves ciklusra méretezett programon át egészen a civilségig egy kifejezetten követendő mintát adott.

A Sétáló Budapest civil alternatívaként definiálta magát, amivel úgy lépett be a politikai pályára, hogy a negatív hozadékát meghagyta a politikai osztálynak, ráadásul fel is nagyította azt. Kezdte ezt először a médiában, amikor is rendkívül gyors tempóban hívták be Róbertet és szakmai stábjának résztvevőjét, Pongrácz Gergelyt. Függetlenül attól, hogy kormánypárti vagy ellenzéki műsorba ültek be, lejáratás, besározás és cinizmus járta át a stúdiókat. Jól láthatóan védték a csontot.

Habár a kommunikációs szabályok direkt felrúgásáról még lesz szó a későbbiekben más kontextusban, a közvélemény-kutató cégek elleni hadjáratban kifejezetten pozitív hozadéka volt, amikor is Puzsér egy Facebook-bejegyzésében elküldte a halál f@szára Závecz Tibort, a Závecz Research elnökét. Hiába rohanta le szokásos módon a liberális és a baloldali média a szóhasználatért, felfoghatatlanul fontos pont volt a kampányban, hiszen ekkora súlyú támadás még nem érte a közvélemény-kutatókat. Ennek a néhány szónak köszönhetően sok fiatalnak a fülében cseng a mai napig, hogy aki mér, az nem ingyen mér és nem feltétlen a valóság leírása a célja.

2018 decemberében az LMP és a Jobbik támogatásában részesítette a Sétáló stábját. A Momentum, mint maradék harmadik utas párt távol tartotta magát a civilektől és az egyességtől. Puzsérék stábja szerint – akik ekkor már tárgyalásban álltak az előválasztással kapcsolatban az ellenzék többi pártjával – a lila fiatalok önkormányzati helyekről tárgyaltak Molnár Zsolttal, az MSZP budapesti elnökével a Sétáló Budapest programja helyett. Itt már körvonalazódott, hogy milyen gyorsan és milyen mélységében bomlasztja magához a harmad utasok pártjait. Később, az LMP és a Jobbik sem került a civileknél más kategóriába.

Az előválasztás intézménye egy lufi volt a magyar közéletben, egészen addig amíg a Mérce főszerkesztője, Jámbor András tanácsára a sétafikálók bele nem álltak a blöffnek tartott kezdeményezésbe. Az addig hangosan előválasztás követelő pártok elvonultak, nem jelentek meg a tárgyalásokon. Hiába gyanakodtak viszont Puzsérék, hogy nem teljesülnek majd a feltételeik, mégis addig erőltették, amíg egy előválasztásra részben hasonlító norma meg nem valósult – a feltételeiktől mentesen és nélkülük. Bizonyos szempontból nem érdekes, hogy milyen bohózatba fulladt a budapesti előválasztás és milyen sebeket ejtett a Sétáló kampányában, az emberek végre azt is megtapasztalhatták, hogy milyen az, mikor nem a fejük felett döntenek.

Talán a legkreatívabb ötletek is ebből a közösségből bújtak elő, gondolhatunk itt a videópályázatra vagy a targoncás, közteres beszélgetésekre, amik végső soron kellemes színfoltjai voltak a kampánynak.

Negatív, kontraproduktív lépések

A pozitív újdonságokhoz, ínyencségekhez társult nem egy negatív felhang is, amiből talán a most még meg nem alakult pártok, civil szervezetek is tanulhatnak.

Az első ilyen esetet talán ott tapasztalhattuk meg, amikor Róbert a politikai csatározások mellett publicisztikáiban is foglalkozott a jelenkor belföldi politikájával, a pártokkal és ilyen-olyan jelzőikkel. Erről a kettőségről lehetne vitázni, hogy mennyire becsületes, helyes stb. de annyi bizonyos, hogy nem volt a legnépszerűbb döntés.

Ehhez kapcsolódóan egy sokkal általánosabb jelenség is ide sorolható, ami nem más, mint a hibás, csak az őszinteségre épülő kommunikáció. Példának okáért a politikai ellenfelek szüntelen, visszafelé elsülő ekézése, az előválasztásból ki-be lépkedés, a médiának indirekt módon szolgáltatott, kiforgatható mondatok és az alpolgármesterség felajánlása Karácsony Gergelynek (amivel nem csak kommunikációs hiba volt, több szimpatizáns is arcul köpésnek érezte). Ez csak néhány példa, de jól látható, hogy kommunikációt illetően van hova fejlődnie a Sétálónak.

Az előválasztásba való beleállás hiába tűnt dicséretes döntésnek, végül a visszájára fordult. Tudták ugyan, hogy nem valószínű a követeléseik teljesülése, mégis leültek tárgyalni és (utólag könnyű okosnak lenni) tulajdonképpen belökték Karácsonyt az ellenzék élére. Ugyanitt az is felvethető, hogyha nem száll be a Sétáló a főpolgármesteri harcért, vajon most Karácsony Gergelynek hívnák-e a főpolgármestert. Ez csak találgatás, hipotézis, de érdemes vele aludni.

Negatív élmény lehetett sokaknak az is, hogy a kampány fontosságát hangsúlyozták azzal párhuzamosan, hogy szinte az egész kampányt Róbert köré építették, az ő feje virított a matricákon, a gifeken és ide tartozik a mayorpuzser hashtag is. Mindezt annak tudatában csinálták, hogy főhősünk sosem akart népszerű lenni, így a programról a hangsúly a főpolgármester személyére terelődött.

Már említésre került, de kifejtésre nem, ez pedig az alpolgármesteri poszt felajánlása az alkalmatlannak nyilvánított ellenfélnek. Először azt is hihetnénk, hogy ez egy paródia, de csalódnunk kell: az a civil egyesület, ami eddig azt hirdette, hogy az alkalmasság a mérvadó és nem a népszerűség, a népszerűség és a siker fejében mégis egy olyan embernek adott volna megélhetést, akit addig alkalmatlannak tartott és hiteltelennek. Talán a Sétáló Budapest „főbűnei” közül ez az első helyezett.

Kérdőjelek

A pozitív és a negatív élményeken túl biztos maradtak a közvéleményben kérdések is, amelyek megválaszolatlanok maradtak, ezekből említünk hármat.

• Azt a büntetést, amit azért kaptak, mert nem vitték vissza időben az ajánlóíveket, a mikroadományokból fizették-e vagy más forrásból?
• 5 év múlva is Puzsér Róbertet jelölik főpolgármesternek vagy más jelöltekben is gondolkodnak?
• A következő kampányban – amennyiben lesz következő – miképp fognak viszonyulni a pártokhoz és a politikai osztályhoz?

Ez az egy év nem kevés dolgot mondott, tanított nekünk. A kérdés az, hogy a megszerzett tudást tovább tudjuk-e adni, tudunk-e belőle élni vagy sem.

A zöld és a vörös szín, ugyanaz az irány több nézőpontból, a politikai osztály mohósága és a bolygónk megmentése; a kiút.

Divat, más szóval „fancy” lett zöldnek lenni. Igaz, vannak olyanok, akik valóban tesznek a környezetünkért vagy a természeti katasztrófák megelőzéséért, mások inkább politikai tőkét remélnek belőle vagy egyszerűen nem képesek kiszámítani egy repülőgép károsanyag-kibocsátását, útban egy klímavédelmi tüntetés felé. A cikk egyik fő célja, hogy bemutassa: hiába mondják azt, hogy a zöld irányon belül nincs jobb- és baloldal és hogy egy politikai minimum ma zöldnek lenni, valójában van különbség az árnyalatok között.

Mint egy szakaszosan közeledő guillotine, amit a saját kapzsiságunk enged a nyakunkra, a Föld egészsége is a repülővel vagy hajóval a fél világon áthurcolt, de feleannyiért megrendelt, ócska termékeinktől haldoklik, de ez csak egy a sok dolog közül – hogy ne a közlekedést említsük. A helyzet egyértelmű: a bolygó ellensége nem csak néhány műanyag üdítős doboz, hanem a határtalan kapzsiság és kicsinyeskedés, bár ez nem azt jelenti, hogy a felelősséget át lehetne ruházni az egyénre.

Ez a felvetés, miszerint az ember a saját luxusát és jólétét, fogyasztói ösztöneit helyezi előtérbe mások életével szemben, nem egy látványos szituációban megmutatkozott. Példának okáért vegyük azt a Donald Trump-ot, aki 2017-ben kiléptette országát a 2015-ben megkötött Párizsi Klímaegyezményből, mivel „a globális felmelegedés mértékét 2 Celsius-fok alatt tartani szándékozó megállapodás hátrányos az amerikai munkások számára.” Mondjuk ki:

Az Európai Parlament frakcióit a 2014-2019-es időszak zöld teljesítményét tekintve a CAN Europe (Climate Action Network Europe) értékelte, ami alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a klímaváltozás ügyében a magukat szimplán zöldnek valló Greens/EFA-n túl a baloldali csoportok voltak nem sokkal lemaradva, név szerint a GUE/NGL és az S&D voltak elég zöldek, a felmérés szerint „védelmezők”. A többi kategóriában megtalálható minden más liberális és jobboldali frakció, ezen berkekben is megkülönböztethetünk környezetvédőket és igazi ellenszellentőket is.

Vegyük a magyarországi pártok zöld ügyekben való véleménynyilvánításait, ha már úgyis itt éldegélünk. „Az Együtt–P vezeti a listát, mögötte a DK menetel, az LMP kissé lemaradt, de még az MSZP is megütötte a hősi szintet. A Fidesz ezzel szemben elég rossz eredményeket ért el. A legrosszabbul a Jobbik szerepelt, az összesítésben számba vett szempontok szerint semmivel sem járultak hozzá az EP klímavédelmi lépéseihez.”

Tisztán látszódik, hogy a gazdaságilag baloldali pártok bizonyultak megfelelőnek a zöld irány támogatásában, viszont azon pártok, amelyek a szabad verseny és a tőke oldalán állnak, nem képesek fogást találni a klímaváltozáson. Leegyszerűsítve: szélsőbal, balközép=zöld, liberális, konzervatív=környezetvédő. A nemzeti radikalizmus őszintén szólva meglepett, hiszen európai arányokat tekintve mélyen alulmúlták a várakozásaimat. Aztán nem kellett sok idő, hogy leessen: más országokban nem globális tőkeellenesek ezek a csoportosulások, hiszen ők maguk a tőke. Az itthoni rossz teljesítmény még egyszerűbb: NEMZETI, vagyis semmilyen globális kérdést nem részesít előnyben a nemzeti érdekekkel szemben, bármennyire is szép lenne a tündérmese, hogy a jobboldalról is támogatókat találjunk, a nemzeti pártok nem képesek globálisan gondolkodni, vagy csak igen sok noszogatás árán.

A Momentum Mozgalom a budapesti körzetekben a régi baloldal és perifériája nyakába ugrott, száját nagyra tátva, kezeit dörzsölve és szemhéjait erősen szorítva élvezkedik a mi szemeink láttára. Bár mi se látnánk, hogy lett a valaminek a gondolatából a nagy büdös semmi. – Véleménycikk

A lila előretörés, a fiatal forradalmárok, az elmúlt 30 meg 300 meg 3000 év leváltói 2017 januárjában jelentek meg a NOlimpia nevezetű sikeres kampányukkal. Összesen 266 151 db aláírást sikerült gyűjteniük, ezzel megfúrták a kormánypárt azon törekvéseit, hogy módszeresen kiszürcsöljék az olimpiára szánt zsetonokat. Ezért a tevékenységükért annyira járt a taps, hogy majdnem be is jutottak a Parlamentbe 2018-ban. Aztán azóta csak szó, csak hang.

A Momentum önmagát centristának tartja, magyarán elutasítja a jobb-bal, illetve liberális-konzervatív tengelyeket, a párt „ideológiailag sokszínű, de meggyőzhető, vitaképes emberekből áll”. Elméletileg azért jött létre, hogy véget vessen az Orbán-kormánynak és politikai-kulturális változást hozzon. A kezdetektől fogva annyira inkompetens, ideológiamentes kotyvasz ez a csoportosulás, hogy az se biztos, hogy létrejöttek.

Napjainkban kétféle pólus van kialakulóban a politikában. Az egyik pólust a zöldkurucok jelentik, amelyek nemzeti, multiellenes, ökológiailag felelős tömbként formálnak jelentős erőket, ez itthon a Jobbik, az LMP és a Sétáló Budapest. A másik oldal a neoliberális, globális tőkét kiszolgáló, elsősorban nem zöld szintézis, nálunk az MSZP, a PM és a DK – szocdem mázzal lefestve természetesen.

A Momentum előtt nyitva volt az ajtó, adta magát a helyzet, hogy dönthessen, centristaként bárhová besorolhatott volna. Nem volt egyszerű. A Jobbik fasiszta pártból vedlik át éppen néppárttá, az LMP etikai bizottsága jó eséllyel az egész pártot kirúgja a következő országgyűlési választásokig, valamint a Sétáló Budapest élén egy olyan személy áll, aki folyton ordítozik – sokszor a Momentum „legnagyobb örömére”.

Mi a helyes döntés? Az épülő, gyengécske centrum vagy jobb volna felfutni a pálya szélén és várni a lecsorgót? Minden bizonnyal utóbbi, hiszen a Momentum egy olyan társasággal rázott mancsot, amelynek miniszterelnök-jelöltje maga is támogatta az olimpiát, aki jelenleg amúgy főpolgármester-jelölt, de ha nem jön össze és esetleg Zuglóban sem látnák már szívesen a parkolási botránya után, akkor beül a pártja színeiben a parlamentbe és megnyugtatja magát: egy évben egyszer van csak karácsony.

A Momentum Mozgalom, a lila partizánok, az ifjú titánok, a lázadók a főpolgármesteri előválasztás nyertesét fogják támogatni az őszi főpolgármester-választáson. Valószínűleg, ha utóbbit Tarlós István nyeri, akkor mögé is beállnak majd. Hiszen a nyerteseké a jövő, amihez nem egyenesút az elvek és ideológiák világa, sokkal inkább a kommunikáció és a Gyurcsánnyal való egyezkedés.

Nincs fény, nem égnek a lámpák. Langyos várakozásban üldögél három férfi és beszélgetnek. Hallótávon kívül mindenki más. Szerintük.

• …aztán megyek haza, inteném le a taxit, nem igazán lassít, mondom álljál már meg!! aztán persze megállt. Beszállok, mondom a címet, nem érti. Ahogy megszólalt, kiderült, hogy valami székely-szlovák-zsidó-cigány és alig tud magyarul.
• Az szép. – dörmögi a bal oldalról az egyik.
• Elmondtam neki még egyszer, szépen lassan, hogy most rögtön vigyél a Lendvay-ra te hülye, barom állat, te zsidók és cigányok korcsfajzata, te kispöcsű, embernek nem nevezhető fasszopó, mert mindjárt nyakon baszlak, ha elkések miattad, erre bólintott, elindultunk és már csak egyszer kellett rásegítenem.
• Ebből értenek. – mondja a másik, fiatalabb, szemüveges srác, szintén baloldalt.
• Nem akartam elhinni. Hát hogy kaphat az ilyen egyáltalán munkát?
• Fogalmam sincs.
• Menne vissza kapálni az anyjába az ilyen inkompetens kis csíra!
• Mikor a taxisoknak lassan aranyéletük van, nem találnak valakit, aki legalább beszéli a nyelvet? – teszi fel a költői kérdést a szemüveges, cérnahangú.
• Tudod, hogy van ez. Mindegy, csak dolgozni ne kelljen! Ezeknek a gyökereknek az első szavuk a sztrájk volt, mikor kijöttek az anyjukból! Ne várjunk nagy csodákra.
• Igaz, igaz. – mondja és a másik is bólint.
• Na de várjál! Fél utcát, ha megtettünk. Erre ez az őshüllőből visszafejlődött kígyógeci azt mondja, háromezer-ötszázöt lesz. Nézek rá, ő is néz.
• Uh!
• De nem ordítottam le a fejét. Szívtam egy nagy levegőt, becsuktam a szememet és kifizettem.
• Az igen. – csodálkozik a macisajt. – Mi volt veled?
• Fogalmam sincs igazából. Nagyon felcseszett és még pörgetett is az az egysejtű agyhalott, de nem igazán érdekelt.
• Jatt?
• Lófaszt volt jatt, még azt az öt forintot is kikértem magamnak! Majd a minőségi munkát megfizetem, de ezt! Még ösztönzésnek se! Még a végén azt hiszi, jól csinált valamit.
• Mi is pénzből élünk. De hogy ő miből…
• Ez egy jó kérdés. Úgy felment bennem a pumpa, nem tudott a Klári sem lenyugtatni. Ráadásul a kisebbik lányom még rágta is a fülemet, hogy játszunk babásat.
• Babáztál? – vigyorog a zöldfülű.
• Dehogy babáztam! - mosolyodik el. – Elküldtem fürdeni aztán alvás, „holnap majd játszunk”, mondtam neki.
• De ma dolgozol!
• Hát még szép, baszd meg! Nem képzeled, hogy leülök vele gügyögni meg homokos műanyagfiúcskákat öltöztetni! Na, de lassan készüljetek, mindjárt kezdünk!

Nevetnek. Kacagnak. Röhögnek, mint a hiénák. A fényeket felkapcsolják, a kamera forog.

• …a neves közéleti műsorunk mai témái: Négy százalékos a tavalyi GDP növekedés. Szír menekült erőszakolt Stuttgart városában. Szigorúbb ellenőrzést kaphatnak a taxisok, de nem tiltakoznak.

Z.M.

Minden bizakodással teli hét gyönge emlék, miután a jelen politikai „elit” eljutott odáig, hogy egy 18 éves gimnazista lányt használ pajzsnak és tőrnek egyaránt. Míg az egyik bázis azon fáradozik, hogy egyetlen ellenzéki nebulón statuáljon példát, addig a másik hidratáló krémként használja fel.

Ha a napom jelentős hányadában azt kérdezgetnék tőlem, mi szomorít el jobban; egy velem egykorú, szókimondó diáklány, aki látszólag teljesen átvette (helytelenül) a posztkádári holtpártok politikai nívóját (itt nem a bajszos szarozásra gondolok), egy diáklány, aki tudtán kívül lehet hatalmi játékszer ki tudja meddig, vagy ahogy a NER hithű trollnoka, Bojler Zsóti reagált a történtekre, - nem tudnék választani. Természetesen ez nem igaz: a kiszolgáltatottság, ami a megkellemetlenebb az egész gőzölgő moslékban. Alpári stílusban betámadni Nagy Blankát az ő mocskos szája miatt leginkább dühítő, másodsorban nevetséges és az egész nemzet szegénységi bizonyítványa, nem szimplán elszomorító.

Blanka szereplése számomra nem lelkesítő, hanem sokkal inkább kínnal teli, fekete macska az úton áthaladóban akárhányszor visszanézem. Azokat a sehova nem tartó, sehová nem vezető reflexeket vélem benne felfedezni, amit manapság „ellenzéki politizálás” -ként ismerhetünk. Szapulni, lázítani, őrjöngeni, mert a kormány lop és hogy a Mészáros meg az ezmegaz és ettől majd történik valami. Félreértés ne essék, büszkének kell lennünk arra, hogy a jövő nemzedéke, így Nagy Blanka is ki meri nyilvánítani a véleményét és tegye is ameddig teheti. A valódi probléma az, hogy ez az ő véleménye? Valóban az ő szavai? Vagy csak önkéntelenül is másolja az ellenzéki szavazatpörgető mechanizmusokat és álforradalmárokat? Ez egy kérdés, amin nem tudok teljesen dűlőre jutni. Hazudós kedvemben vagyok.

Mivel a régi baloldal meglátta Blankában tulajdon farkaskölykét, nyomban a vállukra emelték, és védelmet biztosítottak számára, mondván: „mi kiállunk az ifjakért! Ettől a lánykától betojt a hatalom, mi mellette állunk! Miénk a jövő!” Megbotránkoztató az, ahogy kiállították Blankát madárijesztőnek, miközben inkább céltáblára hajaz. Ő lehet az első tini, aki karaktergyilkosságot szenved el és ez kihatással lehet a jövőjére is: az ügy tulajdonképpen egy kirakatper lehetősége a generációnknak címezve.

A NER reakciója nem a beszédre vonatkozik, hanem arra, hogy az ellenzéki média vátesz-köntösbe öltöztette annak felmondóját. Ki foglalkozna amúgy egy érettségi előtt álló diákkal, aki ordítozik egy mikrofonba olyan témákat karcolva, amit már a fideszes szavazók is halálra unnak? Szó sem érdemes rá, tökéletes célpont lett. Majd megtudja mi az az anyagi függetlenségért vívott harc itt nálunk, a földesurak kicsin szigetén, Európa legélethűbb középkori vásárán.

Azt javasolnám minden tiszteletemmel és jóindulatommal Nagy Blankának és a kortársaimnak, hogy ne „majmoljuk a nagyokat”. Ők azok, akik nem tudtak rendszert váltani, akik okozták és mai napig fenntartják a kétharmados hierarchiát és ők azok, akik képtelenek új irányba vinni a magyar politikát. Én azt mondom, mi legyünk mások. Nem muszáj reagálni a mocskolódásra és az uszításra. Ha lejjebb húznák a lécet, nekünk kutya kötelességünk megtartani azt. A marketinget és a több millió forintos plakátokat fel kell váltanunk politikai tervekre, elvekre és diskurzusra. Nemsokára mi jövünk. Rajtunk fog múlni, hogy a gyermekeink milyen országban nőnek fel és ha akarjuk, jobbá tehetjük az életüket. Akarjuk?

Az idő múlásával egyenes arányban kéne rájönnie a publikumnak, hogy amit a kereskedelmi csatornákon „tehetségkutatás” címszó alatt látnak, az nem elég, hogy alpári, de semmi szórakoztató nincs benne, pláne nem tehetség. És mégis. – Véleménycikk.

Az X-faktor nevezetű „tehetségkutató” műsorban évről évre mélyrepülés jellemzi a színvonalat, ami egyre több ponton megjelenik, szemet is szúr. Eleinte még egy hírértékkel bíró pénzforgató gépezetről beszélhettünk, hiszen voltak olyan tehetségek, akikért kár lett volna nem kifosztani a népet néhány értelmetlen SMS-el, mint Wolf Kati, Takács Nikolas vagy Oláh Gergő, de azóta fogyatkozóban vannak az egyéniségek, nem lehet őket csak úgy leemelni a polcról, ahogy azt a logika mondatja velem. Pontosabban egyéniségek vannak, csak tehetségek nincsenek. A legnagyobb hiba ott rejlik a nagy kutakodásban, hogy minden évben nem lehet annyi ambiciózus, kezdő előadót kiszipolyozni egy 10 millió fős országból, mint mondjuk Németországban.

A másik sötétlő kénfolt nem más, mint a mentorok felhozatala. Kik ezek az emberek és mi a túrót keresnek azokban a székekben? – kérdezhetnénk naivan, ha nem tudnánk, kik kezdték azokban a székekben és mi volt ezeknek a „mentoroknak” az evolúciója, szigorúan monoton csökkenő értéke. Igaz, már 2010-ben is csak kivénhedt csótányok és marketingesek ültek a székekben, de volt ott egy teljesen hiteles Keresztes Ildikó, egy Malek Miklós és az a csótány se volt senki tíz éve, sőt, talán még most se.  Jelenleg úgy kell a rendezőknek vadászniuk valakire, hogy „sok pénz, nem kell csinálni saját kútfőből semmit, lécci vállald már eeeel” vagy valami hasonló. Ez azt eredményezi, hogy a székekben ülő zafírbábuk esetenként nem értik, hogy miért fizetik őket, mi a munkájuk vagy mi az, ami egy ilyen feladatnál erkölcsös – hiszen még ők is gyerekek ott fent a fejecskéjükben.

Ebből adódóan jönnek ki a hibák a fogaskerekek között, ami egy autóval ellentétben nem fogható a műsor korára. Olyan hibák, mint például mikor Giginek a saját mentoráltjának produkciója sem nyerte el a tetszését, miközben mentorként az ő felelőssége volna az, hogy amit a helyéről hall és lát, az rendben legyen, de úgy látszik, nem mondta meg neki senki. Így ezzel a húzásával a tulajdon munkáját és tehetséggondozási adottságait szintén sikerült értékelnie, bár valószínűleg nem szándékosan.

Még említhetnénk azt a momentumot is az idei adásból, mikor egy, a zsűrik által már jólismert előadó jött őket egy kis kritikával illetni és bemutatni, mit hozott az egy év töretlen munkájának gyümölcse, mire az erkölcskirály zsűritagok MEG SEM HALLGATTÁK a jelentkezőt, holott ezért kapnak annyi zsét, amivel ilyen csúcsszupi bajszot vágatnak akár még a Giginek is.

De a legmegbotránkoztatóbb mégsem ez volt, hanem ByeAlex, a nemzet legfrissebb kulturális tömeggyilkosának tevékenysége, ami nyílt sebként tátong a könnyűzene világában és már a közéletben is. Laikusként is látható jelek vannak arra, hogy ez a pali ért a zenéhez. A „Kedvesem” című száma az egyszerű, de nagyszerű szabályrendszere alatt rózsakertté nyílt, de a virágok elhervadtak, az ember meg pénzből él. Az Eurovízió után elindulni a bandájával egy tehetségkutatón, aztán zsűrizni egy még nagyobb tehetségkutatón több, mint gerinctelen, de most vegyük csak az X-faktorban végzett munkáját.

Eleinte én is azt éreztem, hogy legalább valaki ért valamihez négyük közül, mindegy az, hogy mihez. Mikor kioktatott egy „őstrappert”, hogy amit előadott, sub-bass híján nem trap, kellemes pillanat volt a másik több százezer kínos, szekunder szégyenérzetet kiváltó pillanat mellett. Aztán jött az élő show, ugyanis itt vált igazán egyértelművé, miért is fogadta el ezt az állást ByeAlex. Nem azért, mint Puskás Peti, aki az önmarketingja és a szerény segítőkéssége, nem azért, mint Gáspár Laci, aki a behalt karrierjét próbálja szívvel lélekkel visszarepíteni a csúcsra és nem is azért, mint Gigi, aki bár teljesen alkalmatlan és zéró a szakértelme, ő se tudja miért van ott, hanem teljesen másért. Ő tudja azt, hogy mit kéne csinálnia, tudja, hogy a karrierje a többiekét jócskán veri, de mégsem azt teszi, amit tennie kéne: ahelyett, hogy a versenyzők nyíladozó identitását segítené formálni, bekebelezi, a saját képére formálja és kihasználja őket, producereset játszik velük.

Remek példa erre az USNK, akik bár első hallásra is tudni véltük; előnyüket képezi az, hogy angolul makognak (rap egy énekversenyben, mi a tököm?) és saját szerzeményekkel torpedóznak, így ki is emelkednek a mezőnyből. Aztán jött az a kisujj, az a majom és mind megette, volt-nincs USNK, egy átlagos fos-trash-t toló kétszemélyes kínzógép jött létre, ami pörgeti a zsozsót és teljesen hiteltelen. Talán az is a műsort minősíti, hogy végül ők mentek haza győztesként, bár szerintem a hangok sokszor el voltak csúszva, néha félre-félre kalimpáltak a dobverővel és a végére még nem is néztek ki olyan hülyén, mint az igazi világsztárok.

Felkeléstől lefekvésig talán már elvesztettük azon kellemes óráinkat, mikor nem jött szembe velünk egy képernyő, egy kütyü vagy egy túlfunkcionált okosóra. A játék- és eszközfüggőség tényszerűségét és problematikáit vázolni nem csak aktuális, de szükséges, elengedhetetlen lépés ahhoz, hogy kialakulhasson ezen eszközök egészséges fogyasztási kultúrája.

Számos dohányos ismerősömtől hallottam már az addikció kialakulásának menetét. Először meglátod másnál, imponál, megkínál és nem is rossz. A holtpontot általában az jelenti, mikor először veszel magadnak egy dobozzal nem titkolt célból és máris ötször olyan nehéz behúzni a kéziféket, mint azelőtt. Aztán szívsz. Mivel egyre jobban élvezed, egyre sűrűbben szívod így fel sem tűnik egy idő után, hogy már megint a szádban van a vége. És itt kezdődnek a gondok.

A függőség démonjai mindig akkor a legerősebbek, mikor áldozatuknak nincs különösebb elfoglaltsága, nincs lekötve a figyelme. Ez kezdetben egy tíz perces várakozás a peronon, egy hullafáradt séta a munkahelyre vagy bármi, ami minimum tíz percig passzívan tart. Végül jön a végső fázis, a „zsebégetés”.

Ugyanez a folyamat észrevehető a mobilkészülékeknél is. Az okostelefonok minden pillanatban egy exkluzív, visszautasíthatatlan ajánlattal állnak elő, amiről lemaradhatsz, ha nem veszed ki a batyudból, eszközei a közösségi média és a chat-felületek. De valóban lemaradnánk valamiről ilyen esetben? Javarészt egyáltalán nem.

Amíg az alkoholnak, a marihuánának és a dohányzásnak már léteznek kulturált fogyasztási módjai, addig a készülékek és a határtalan információáramlás úgy fertőzi meg a fiatal generációkat, ahogy kacsa eszi azt a bizonyos nokedlit. Míg a gyerekek tudtukon kívül belemennek az alkuba, addig a szüleik vállrándítva hagyják és kiszolgálják azt. Amelyik felnőtt pedig nem ért egyet ezzel, azt rákényszeríti a félelem, hogy az utódja diszkriminációnak lesz kitéve azért, mert nem játszhat azzal, amit „mindenki tol”.

Tulajdonképpen, amiről beszélünk, az asszisztálás a kiskorúak által fogyasztott addiktív szerekhez, ámbár az is igaz, hogy ez komplikáltabb téma, mint a dohányzás. Az ördög a részletekben tündököl, így itt is: az okoseszközökben az a legveszélyesebb, hogy a végletekig multifunkcionálisak. „Lopd el a mobilját, ismerd meg az embert” szólhat majd egyszer a mondás, ami jobban nem is reflektálhatná a viszonyunkat az eszközeinkkel. Adja magát a kérdés, hogy mit hogyan pótoljunk és egyáltalán kell-e. Pont erre volna jó, ha kialakulna egy minta, ami a helyes használatra összpontosítana.

Kering a közbeszédben egy olyan szókapcsolat, hogy kulturált alkoholfogyasztás. Ez a minőségi, visszafogott, kedvfokozóként felhasznált alkoholfogyasztást takarja, ami minden bizonnyal műveltségi körökben alakult ki. Az ettől minimálisan eltérő, de ritka fogyasztói kultúrát sem nevezhetjük alkoholizmusnak, hiszen mint tudjuk, a függőség a rendszerességen alapul. Ezt a struktúrát alkalmazva láthatjuk azt, hogy a készülékhasználaton belül generációs jellemzővé nővi ki magát a függőség és az alkalmi „erezd el a hajam” is. Ebből kifolyólag egy beteg társadalmat nevelünk óráról órára, napról napra, de hol lesz a vége?

Mivel nem szeretném a nyakamba kapni a „nem panaszkodni kéne, hanem ötleteket adni” roppant elmés szólásmondást, így saccperkábé javaslok valamit:

1. A telefon napközben maradjon a táskában és csak telefonálás esetén legyen elővéve, más funkciója utazás és egyéb várakozások közben felesleges és férfiaknál kifejezetten rákkeltő is lehet zsebben tárolva, esetleg zenehallgatásra ha nincs más, még jó lehet.
2. 16 éves kor alatti használatának maximalizálása a napi 1-2 óra játékidőben, iskolákban kötelező betiltása.
3. A közösségi média és chat-felületek kerülése.
4. Egynapi látogatható oldalak számának maximalizálása.
5. Otthon az okoskészülékek egy kijelölt helyen való tárolása.

Ahogy a globalizáció hatásai egyre jobban körvonalazódnak, úgy lép fel az egyénen belül a felismerés, hogy halkan, a falak mögött megváltoztak a játékszabályok. A szavak súlya a gondolatok szintjére emelkedett, az ember figyelme kismillió dologra hullott szét és a jelen feletti uralkodás egyenlővé vált a hatalom majd’ határok nélküli gyakorlásának lehetőségével.

Az már általánosan és tisztán érzékelhető, hogy a posztmodern térben az egyénnek nem prioritása valamely társaságnak vagy csoportnak a tagja lenni, inkább elmenekül a világtól, egy olyan rendszerbe száműzi saját elméjét, ahol mindig történik valami, amit úgy foghat fel, hogy a részese, hogy benne van a gépezetben. (Jelenleg nem csak az alkotó pihen, mondhatnánk.) Ő a közösségi média és az internet szisztematikájában találja meg azt, amit a való életben nem talál: folytonos történéseket, fogózkodókat. Ez az, amire vágyik; hogy valami mindig foglalkoztassa, így az elidegenült társadalomban sosem kell magányosnak éreznie magát. Minden interaktív, minden él – így ő is.

A következő nemzedékek, akik a keresztény-zsidó kultúrkörben élik majd le az életüket, már nem fognak templomba járni. Már nem fognak olyan csoportok létrejönni, akiket például a zene vagy bizonyos nézetek kötnek össze. Elkezdenek fogyatkozni a zenekarok és az irodalmi körök: helyükbe olyan céltudatos és ambiciózus individuumok lépnek majd, akik felmorzsolják elődjeiket a közönség tükrében, így a jegypénztáraknál éppúgy. Eljön a magányos farkasok kora, ahol nem falkába verődve lesz könnyebb a túlélés, hanem pont ellenkezőleg: a csoportosulás tesz sebezhetővé, meggyengít, hiteltelenné tesz.

A közéletet tekintve az emberek már régóta nem kíváncsiak a mozgalmak identitásaira, hogy miben értenek velük egyet és miben kevésbé. A publikum az egyénekben látja az előrehaladást, még ha azt sem tudja, hogy gondolati síkon mik a kapcsolódási pontjai a választottal. Mert ahogy a szó lépett a gondolat helyébe, úgy tűnt el a gondolat a megszokott pozíciójáról. Már nincs olyan, hogy „pofád befogod!” meg lehallgatások vérre menőleg. Nincs rá szükség, amíg nem az optimális formában tálalják azt, amit kijelentenek. Mellékesen ezért is nem mindegy a mai autoriter „birodalmakban”, amikben fent tartják a demokrácia látszatát, hogy ki mondja és milyen módon azt, amit: a szólásszabadságot módjában és nem tartalmában támadják elsősorban.

Ezért is fordul el a társadalom a liberális demokráciától: nekik most kell valami, mindegy micsoda. A nyúl valahova biztos beér, autofellálja magát a csiga. Az egyszemélyes hadseregek sokkal gyorsabban hozzák meg a döntéseiket, nincsenek visszafogva, hátráltatva, így minden befogadónak olyan élménye támad, mintha haladnának valahova. Ez természetesen nem feltétlen történik így és nem biztos, hogy a megfelelő irányba történik a változás. A közeljövő közéleti porondja nem mozgalmak és pártok játszótere lesz, hanem önjelölt civilek és politikusok egy-az-eggye és a hangosabb kutya ér majd előbb a célba. Platform ki platform! Lássuk, halljuk emberek; kinek nagyobb a decibelje?

A magyar közélet a választások után depresszióba és kilátástalanságba merült, az ellenzék falatnyi darabjaira omlott szét, míg a kormánypárt sorra kéri a kávékat tej nélkül, két cukorral. A szürkeségből egy „üde színfolt”, a Sétáló Budapest programja rí ki, ami egyik embernek fekete, másnak fehér, valójában meg zöld.  

Puzsér Róbert október 10-én jelentette be – szinte egyből Tarlós István rajthoz állása után -, hogy megméretteti magát a főpolgármesteri választáson, nem több, mint egyetlen programponttal: meg szeretné valósítani a Sétáló Budapest vízióját. A kritikusok nagyrésze pesszimistán állt a porondon frissnek mondható kezdeményezésnek, az érvek közül válogatva szóba jöhetnek azon klasszikusok, mint: kritikusként semmi köze a városvezetéshez, egy pontban nem lehet koncentrálni a főváros vezetési stratégiáját, valamint a főpolgármesternek napjainkban nem valószínű, hogy van akkora jogköre, amivel 5 év alatt végig vihet egy, a Sétálóhoz hasonló nagyságrendű tervet.

Az érvek bizonyos részét ideiglenesen felülírja az, hogy a program kidolgozását a sétafikálók májusra tűzték ki, konkrétumok nélkül pedig korai még bármibe is mélyebben belemenni. Az irány adott, addig meg a budapestiek eljátszadozhatnak a gondolattal, hogy ingatag fák vagy stabil vasbeton.

Amiről viszont már októberben is érdemes volt beszélni, az Robi szerepe a politikai palettán. Az első kortynál az emberek megdöbbentek, hátra hőköltek, sokak még fel is röhögtek kínjukban. De ez a kút olyan, hogy minél többet merítünk belőle, annál jobban hidratál. Minél több csepp zuhan le a torkunkon, annál jobban esik az első korty a következő pohárból. Mégpedig azért, mert nem egy újabb megélhetési politikus hazudja azt, hogy leváltja a megélhetési politikusokat, hanem egy civil polgár, akinek eszében sincs politikusnak lenni. Eszében sincs azt mondani, amit a budapestiek hallani akarnak, nem akar semmilyen módon pártok csicskása, alattvalója lenni és ami a legfontosabb: nem akar minden áron nyerni.

Mindez az ellenzéki sajtóban tett hadjáratait látva a legszembetűnőbb. Látni a műsorvezetők arcán, hogy ilyen válaszok lehetőségeiről nekik soha a büdös életben nem szólt senki, erre nem voltak felkészülve. Valójában az tárul a szemünk elé, hogy melyik párt mire hajt jobban: nagy zsugákra és csinos mandátumokra vagy a változásra. Sajnálatos módon az ellenzéki pártok nagyrésze minden belső egyeztetés nélkül (mondjuk ez nem volt kérdéses amúgy sem) elkezdte lealacsonyító, személyeskedő módon eltüntetni a valódi alternatíva csíráját.

Láthattuk azt, ahogy a balliberális sajtó elkezdett a szalagcímekkel és az ehhez fűzött kifejezetten előnytelen képekkel manipulálni Puzsér személye ellen, hiszen milyen az, hogy valaki nem nyal alá az álellenzéki, posztkomcsik picsájának és nem játszik összefogósdit (ami egy hatalmas kamu, akár csak az előválasztás.) Áprilisban tisztán elénk tárták a valós képet: 27/3. Ez volt az az arány, amit a visszaléptetések témájában a nagyellenzéki MSZP és a gyurcsány-szekta DK ajánlott az LMP-nek. Igazság szerint jól jellemzi az ellenzékiek között megbújó ellenzékieket is. A balliberális újságírók reakciója evidens: nem a vörös fideszt támadta, hiszen ők csak így gondolták logikusnak meg satöbbi, de nyilván a Jobbik, ami egyértelműen kijelentette, hogy 20. századi pártokkal nem ül le tárgyalni (nagyon helyesen), nem került a képbe, hiszen „nem valószínű, hogy a baloldali szavazók letennék a voksukat egy jobboldali pártra.” Pedig utólag kiderült, hogy de.

Az összefogás úgy lett eladva, mint az egyetlen megoldás ahhoz, hogy leváltsuk a NER-t. Mindeközben a legjobb módszer arra, hogy kiszorítsák a kisebb pártokat, bekebelezzék őket, majd amikor „sajnálatos módon” nem jön be a nagy egymásba borulás, megy minden tovább, mintha mi se.

Levonva mindebből a tanulságot, a Sétáló Budapest programja a maga zöld és nyugatfelé húzó víziójával egy politikai iránytűként is felfogható. Amelyik párt vagy közösség megfontolja a program támogatását, döntésétől függetlenül a változás és a politikai garnitúra lecserélésének oldalán áll. Aki zsigerből elutasítja és ropogós csontjainak elvesztését látja benne, az nagy valószínűséggel a rendszer nem nyilvános haszonélvezője. Aki pedig Robi személyét látja legrosszabb rémálmaiban és minden megszólalása után összeszorul a gyomra, annak íme egy gyomorforgató párhuzam: Puzsér Róbert a magyar politikai élet Mózese, aki kettéválasztja a posztkomcsi, posztkádárista utódpártok világát és a 21. századi haladni akarók szűk, elnyomott körét.