Ahogy a globalizáció hatásai egyre jobban körvonalazódnak, úgy lép fel az egyénen belül a felismerés, hogy halkan, a falak mögött megváltoztak a játékszabályok. A szavak súlya a gondolatok szintjére emelkedett, az ember figyelme kismillió dologra hullott szét és a jelen feletti uralkodás egyenlővé vált a hatalom majd’ határok nélküli gyakorlásának lehetőségével.
Az már általánosan és tisztán érzékelhető, hogy a posztmodern térben az egyénnek nem prioritása valamely társaságnak vagy csoportnak a tagja lenni, inkább elmenekül a világtól, egy olyan rendszerbe száműzi saját elméjét, ahol mindig történik valami, amit úgy foghat fel, hogy a részese, hogy benne van a gépezetben. (Jelenleg nem csak az alkotó pihen, mondhatnánk.) Ő a közösségi média és az internet szisztematikájában találja meg azt, amit a való életben nem talál: folytonos történéseket, fogózkodókat. Ez az, amire vágyik; hogy valami mindig foglalkoztassa, így az elidegenült társadalomban sosem kell magányosnak éreznie magát. Minden interaktív, minden él – így ő is.
A következő nemzedékek, akik a keresztény-zsidó kultúrkörben élik majd le az életüket, már nem fognak templomba járni. Már nem fognak olyan csoportok létrejönni, akiket például a zene vagy bizonyos nézetek kötnek össze. Elkezdenek fogyatkozni a zenekarok és az irodalmi körök: helyükbe olyan céltudatos és ambiciózus individuumok lépnek majd, akik felmorzsolják elődjeiket a közönség tükrében, így a jegypénztáraknál éppúgy. Eljön a magányos farkasok kora, ahol nem falkába verődve lesz könnyebb a túlélés, hanem pont ellenkezőleg: a csoportosulás tesz sebezhetővé, meggyengít, hiteltelenné tesz.
A közéletet tekintve az emberek már régóta nem kíváncsiak a mozgalmak identitásaira, hogy miben értenek velük egyet és miben kevésbé. A publikum az egyénekben látja az előrehaladást, még ha azt sem tudja, hogy gondolati síkon mik a kapcsolódási pontjai a választottal. Mert ahogy a szó lépett a gondolat helyébe, úgy tűnt el a gondolat a megszokott pozíciójáról. Már nincs olyan, hogy „pofád befogod!” meg lehallgatások vérre menőleg. Nincs rá szükség, amíg nem az optimális formában tálalják azt, amit kijelentenek. Mellékesen ezért is nem mindegy a mai autoriter „birodalmakban”, amikben fent tartják a demokrácia látszatát, hogy ki mondja és milyen módon azt, amit: a szólásszabadságot módjában és nem tartalmában támadják elsősorban.
Ezért is fordul el a társadalom a liberális demokráciától: nekik most kell valami, mindegy micsoda. A nyúl valahova biztos beér, autofellálja magát a csiga. Az egyszemélyes hadseregek sokkal gyorsabban hozzák meg a döntéseiket, nincsenek visszafogva, hátráltatva, így minden befogadónak olyan élménye támad, mintha haladnának valahova. Ez természetesen nem feltétlen történik így és nem biztos, hogy a megfelelő irányba történik a változás. A közeljövő közéleti porondja nem mozgalmak és pártok játszótere lesz, hanem önjelölt civilek és politikusok egy-az-eggye és a hangosabb kutya ér majd előbb a célba. Platform ki platform! Lássuk, halljuk emberek; kinek nagyobb a decibelje?
